Aj,
egy reggel,
fényes reggel,
milyen napon, nem tudom,
fölül Vackor az ágyában,
s azt dunnyogja félálmában:
– Reggelzik már a lyukon!
Azaz besüt a napocska,
be a rolóréseken,
ahogyan csak tőle telik,
csudálatos fényesen.
Indul gyorsan iskolába,
de nem a Kökörcsin utca
felé vezet most az útja –
ellenkező irányba fut,
másfelé viszi a lába.
Mivel boglyos bozontjában
sütött fura terveket:
azt, hogy ma iskolát kerül,
tanítás elől menekül,
bekószálja Budapestet,
és ő,
a csöpp piszén pisze
ugyan nem fél, nem is reszket,
indul bátran csavarogni,
bátrabb nála nem lehet!
Átadja magát a rossznak,
és nekivág a városnak.
Indul a Szamóca utcán,
s Vargánya utcába jut,
következik Cserfa utca,
utána Orgona utca,
aztán Libatippan utca,
később meg Cseresznye utca,
mindegyiket végigfutja,
de jön még százféle út!
Villamos,
autóbusz,
taxi,
METRÓ,
bicikli,
kocsi –
futkos hosszába-keresztbe,
s jut Vackor otthontól messze.
Szalad köztük a csöpp boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze búboci.
Végül azt se tudja, merre
viszik tappancs lábai;
nicsak!
Itt folyik a Duna –
Szalad gyorsan a lépcsőkön
lábát belémártani.
„Aj, de hideg!
– szisszen Vackor. –
Rosszkor dugtam bele lábam,
igen rosszkor!”
Ott a széles Duna partján
tízóraiját eszi,
közben az iskolatáskát
maga mellé a lépcsőre,
víz partjára leteszi.
A tízóraija kifli,
meg egy alma: szép piros –
de akkor eszébe ötlik,
hogy ez a víg kirándulás
neki igencsak tilos.
Eszébe jut az iskola,
Kökörcsin utcai táj,
és a piszén pisze mackó
csöpp szívecskéje de fáj!
Mintha a padjában ülne,
hol a napfény nem vakít,
lelki szemeivel látja
most ELSŐ BÉS társait,
amint ülnek a helyükön,
s mind Eszter nénire néz –
Nem ízlik a piros alma,
lehet édes, mint a méz.
Tanulnak az ELSŐ BÉSEK,
figyelnek, nem nevetgélnek:
Nagy Balázs – egy,
Kormos Luca – kettő,
Keszthelyi Dani – három,
Hidegkuti Márti – négy,
Zelnik Bálint – öt,
Parancs Panni – hat,
Domokos Matyi – hét,
Maros Donka – nyolc,
Csukás Pista – kilenc,
Zachár Zsófi – tíz.
Tíz,
tíz,
tiszta víz,
sok gyerek,
sok cseprő-apró
s tizenegyediknek köztük
nincsen ott ő,
nincs a boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.
Vízbe hajítja a kiflit,
száll az alma, a piros!
Nem ízlik a kirándulás,
mert az ilyen kirándulás
a szabály szerint tilos.
Úszik kiflije az árban,
almája is a Dunában,
s elpityeredik magában,
el az apró,
el az a tekergő boglyos,
lompos,
loncsos
és bozontos,
piszén pisze kölyökmackó.
Akkor egy magos-mosolygó
rendőrbácsi áll oda. –
Nézi, hogy a hüppögető
csöpp kis iskolakerülő
itatja az egereket,
és bámulja a hegyeket,
és gondol valahova.
Szalutál ím a piszének:
– Csak nem Vackort látom itt?
Mért sírdogálsz, édes fiam?
Szólj már hozzám valamit!
Szippogatva,
szeppegetve
fölnéz Vackor ültiben:
– Aj, ne kérdje, rendőrbácsi,
hogy mért kell ilyet csinálni!
Tűzre való ELSŐ BÉS csak
az ilyen!
Mert én iskolát kerülök,
és most itt tilosban ülök.
– Gyere velem, Vackor fiam,
majd mindent jóváteszünk!
Most a Kökörcsin utcába,
az iskolába megyünk.
Azzal kezét nyújtja neki,
iskolába elvezeti,
a padjába beülteti.
Boldogan ült akkor
a padjában Vackor.
(Kormos István: Vackor az első bében – Vackor világot lát)
